Félelmetes fejlemények nyugdíjtémában! – 10 év odaveszett

Kétségtelen tény, hogy Magyarországon nem lehetett az állami nyugdíjrendszert önmagában fenntartani, vagy csak nagyon magas áldozatok árán, ezért szükség volt a kockázatok megosztására. Az 1997-es reform ezt tette, a Világbank ajánlásai alapján egy vegyes rendszert hoztunk létre, és mi ott voltunk a kezdetekkor a legjobbak között. Idő közben viszont a felelőtlen gazdaságpolitika miatt nem tudtunk az előnyökből részesedni, a sorozatos hibák pedig az egész rendszer fenntarthatóságát veszélyeztették.

10 éve ott voltunk az élmezőnyben

A Világbank által javasolt ideális öt pilléres nyugdíjrendszer első két pillérét már áttekintettük a Portfolio.hu virtuális hasábjain, most a magánpillér területére térnénk át, azon belül is a Világbank ajánlásait követve a kötelező rendszerre. A kitűzött cél az lenne, hogy végigvegyük azokat az elemeket, amik életre hívták az elmúlt évtizedben elinduló reformfolyamatot, miközben nem feledkezünk meg a hazai viszonyok bemutatásáról.

Miért nem elégedhetünk meg az állami nyugdíjjal?

A magánpillér intézményére alapvetően azért van szükség, mivel a társadalom öregedése zátonyra futtatta a tisztán állami rendszereket. A demográfiai átalakulás az elmúlt fél évszázadban rohamosan változtatta meg a nyugdíjrendszerek környezetét, a korábban fennálló összefüggés, miszerint elég csak egy kimondatlan társadalmi szerződésben bízni, egyre inkább elvesztette létjogosultságát.

Paul Samuelson, a valaha élt egyik legnagyobb közgazdász még évtizedekkel ezelőtt pontosan ezért hívta egy óriási piramisjátéknak a felosztó-kirovó nyugdíjrendszert, hiszen a potenciális járulékfizető tagok befizetéseiből tudják csak kifizetni a nyugdíjakat, ami természetszerűleg feltételezi, hogy mindig lesz egy következő generáció, aki kutya kötelességének érzi eltartani nem csak magát, hanem a szüleit és nagyszüleit a nyugdíjrendszeren keresztül.

A piramisjáték fenntartását Magyarországon nem csak a demográfiai átalakulás veszélyeztette, hanem például az eurózónától lényegesen elmaradó foglalkoztatottság, ami többek között a – több cikluson átívelő – felelőtlen gazdaságpolitikai döntések miatt alakulhatott így. További problémák forrása volt a magas adóterhelés, ami számos szereplőt arra ösztönözött, hogy ne a valós jövedelmét vallja be, hanem annak csak egy részét, vagy még azt se. Mondani sem kell, hogy teljesen más megvilágításba került volna a nyugdíjrendszerünk, ha mondjuk 10 százalékponttal magasabb lett volna a foglalkoztatottság, és mondjuk egy sokkal egészségesebb módszer szerint vallották volna be az emberek a jövedelmeiket, azonban a változtatást még így sem lehetett volna elkerülni.

A társadalom öregedése miatt az idősebb korosztályok létszáma egyre nő a fiatal aktívakhoz képest, a nagy közös kalapba fizetett pénzek pedig egyre kevésbé lesznek elegendők a nyugdíjak kifizetésére, ami egyre növekvő költségvetési hiányt jelent, mivel az államnak a rendszert mesterségesen egyensúlyban kell tartania.

Lépni kellett, nem volt mese

A korábbiak fényében igazoltnak látszott a nyugdíjreform, számos országban, többek között hazánkban pedig az 1990-es években elkezdődött a reform kidolgozása és végrehajtása. A volt szocialista országok többségében a Világbank ajánlásai alapján a kötelező magánpillér bevezetésére került sor. A fő ok emellett az volt, hogy ezzel a lépéssel diverzifikálni lehet a nyugdíjrendszert, hiszen itt sem jó, ha túlságosan egy adott szereplőre vagyunk hagyatkozva.

A Világbank az elsődleges cél mellett, második körös célokat is megfogalmazott, amit a magánpillér bevezetésével meg lehetett volna valósítani. Így például az volt a várakozás, hogy a magánpillér bevezetésével magasabb megtakarítási arány érhető el, gyorsabb lehet a tőkepiacok fejlődése, hatékonyabb lehet a munkaerőpiac, valamint mindezek hatására javulhatnak a gazdasági növekedés feltételei.

A Világbank 2006-os összefoglaló tanulmánya szerint kevés ország volt a reformot választók közül, amik kedvező – fiskális és pénzügyi – előfeltételekkel vágtak neki a reformnak, Magyarország viszont Horvátország, Lettország és Lengyelország mellett ott volt az élcsoportban. Sajnálatos módon szinte az összes előfeltételt áthágtuk a reformot követő évtizedben, ennek megfelelően pedig a váltással járó hasznokat nem tudtuk teljes mértékben kihasználni.

Mire lett volna szükség első körben?

A fejlődő országok azonnal hátrányból indultak a többpilléres rendszer kiépítésekor, hiszen történelmi okok miatt nem volt hagyománya a magánpillérnek, emberek generációi csak úgy nőttek fel, hogy az államtól várhatták a nyugdíjas kori betevőjüket. A demográfiai változások miatt azonban szükség volt a diverzifikációra, az átállás magas költségei miatt pedig mindenhol arra törekedtek, hogy hosszú átmenetet biztosítsanak a szereplőknek, az állami pillér pedig lehetőleg fölényben maradjon a vegyes rendszerben.

A váltás szükséges előfeltétele lett volna a stabil fiskális és monetáris politika, hiszen a többpilléres rendszer csak így tudja kifejteni a hosszú távú, kedvező hatásait. A Világbank szerint nálunk megvoltak az előfeltételek, egyedül talán az államadósság és az infláció lehetett az, ami kétségeket ébreszthetett a reformhangulatban. Megfelelő és következetes gazdaságpolitikával viszont ez sem jelentett volna gondot, azonban mint azt láthattuk, az események idő közben teljesen más fordulatot vettek.

A magánpillér kiépítésének következő feltétele a jól muzsikáló pénzügyi szektor volt. A reformot választó országokban nem lehetett elvárni olyan fejlettségű pénzügyi szektort, mint például a fejlett országokban, azonban azt igen, hogy addig ne vágjanak bele a reformba, amíg nincs egy elfogadható bankszektor. A reformországokban jellemzően gyenge pénzügyi szektor támogatta a reformot, azonban hasonlóan az első, gazdaságpolitikai feltételhez, itt is az egyik legjobb helyen indultunk neki a reformnak.

Végül, de nem utolsó sorban egy jól felépített szabályozói és felügyeleti rendszerre is szükség volt a reform pozitív hatásainak kiaknázásához. A piacon megjelenő új szereplők számára megfelelő játékszabályokra volt szükség, főként a tagok érdekében. Az egyik ok a magánpillér bevezetése mellett a politikusoktól való függetlenedés lehetett, hiszen ha a pénzünk egyéni számlákon van nyilvántartva, és csak a piaci viszonyok vannak rá hatással, akkor nem kell tartanunk az állam szeszélyeitől. A váltással együtt azonban új kockázatok kerültek előtérbe, olyanok, amik a magánszektorból erednek, és ezt kezelni kellett.

Ezekről sem feledkezzünk meg…

Többek között a Világbank szakértői is ezernyi tanulmányt készítettek az utóbbi években a nyugdíjreformmal kapcsolatban, az irodalmi összefoglalók alapján pedig úgy látszik, idő közben új feltételekkel egészült ki a lista. Az új feltételek főleg ahhoz szükségesek, hogy a kezdeti nehézségeken átesett nyugdíjrendszereket tökéletesíteni lehessen.

Az egyik legfőbb feltétel most már, hogy legyenek erős és hosszú távon a reform mellett elkötelezett szereplők, intézmények. Nem elég tehát egy jól operáló magánnyugdíjrendszerhez a politikai elhatározás és támogatás, hanem például szükség van egy olyan intézményre is, ami folyamatosan képes a rendszert monitorozni. Megfelelő hatáskörnek és beavatkozási lehetőségnek is társulnia kellene mindehhez, amibe beleértendő például a megfelelő szakmai és humán erőforrás, javaslattételi lehetőség, és a piaci környezet fejlődésének támogatása.

A fiskális politikának a reform folytatásához szüksége van az eddigi eredmények teljes megértéséhez, tisztában kell lennie, hogy mi történt, miközben azzal is, hogy hova akar eljutni. Az elfogadható koncepcióhoz megfelelő finanszírozási forrásokat is biztosítani kell, persze a további átmenet nagyban függ az országspecifikus tényezőktől. A Világbankos elemzők szerint az az optimális stratégia, hogy míg a reform kezdeti szakaszában az adósság típusú finanszírozási lehetőségek kerülnek előtérbe, addig a későbbiekben az adó jellegű finanszírozási források.

Átlagos esetben az adósság típusú finanszírozás semleges hatással van a megtakarításokra, azonban azokban az országokban, ahol magas az államadósság és magas kockázati prémiumot fizet az állam, ott éppen negatív hatásokkal kell számolni. A túlzottan adósságnövelő megoldások továbbá visszavethetik a tőkepiac fejlődését, miközben a nyugdíjalapok diverzifikációs lehetőségei is csökkennek. Magyarországon éppen ez fordult elő, hiszen a reformot követő hosszú évek során nagyrészt kötvényekbe fektettek be a nyugdíjpénztárak, ami többek között azért volt rossz, mert éppen függetlenedni kellett volna az államtól.

A cikk további részleteiért kattintson ide.