Panelcsapdában (2. rész)

Már építésük idején, a hetvenes években is számos tanulmány
jelent meg a telepek sivárságáról, az infrastrukturális
hiányosságaikról, a közlekedési nehézségekről, sőt a lakótelepeken
élők elidegenedéséről, a társas kapcsolatok hiányáról. A nyolcvanas
évek elején már látszott, hogy a házgyárak az addigi formában nem
működőképesek. A társadalom, az emberek szembefordultak a panellel.
Nyíregyházán már 1987-ben leállították a házgyári lakások építését.

A teljes képhez hozzátartozik: számos építészünk szerzett
magának maradandó hírnevet azzal, hogy megpróbált “gúzsba kötve
táncolni”, azaz lakható emberi környezetet, városközpontokat vagy
városszéli negyedeket (a fővárosban Káposztásmegyer, Debrecenben a
Tócóskert, Miskolcon a látványában falanx-szerű Avas, Szegeden az
oldottabb Tarján, Sopronban a Jereván stb.) teremteni az utókornak.
Cserba Dezső, Zalaváry Lajos, Kaszab Ákos és még sok más jeles
építész érdeme, hogy a tömeges lakásépítés és a házgyári lakótelepek
országszerte a városépítészet fogalomtárába kerültek. Békásmegyeren,
az egyik legkésőbb épített nagy lakótelepen a korábbi
tapasztalatokat hasznosítva igényesebb architektúrájú tömböket
építettek és ezek nagy részét a korábbi lapos tető helyett
tetőszékkel, kontyolt vagy nyeregidomokkal koronázták. Lényegesen
előnyösebb városképi megjelenés, oldottabb, humánusabb kompozíció az
eredmény.

Alcím: Elengedhetetlen, de drága felújítások

A köznyelvben panelként emlegetett otthonok – építészeti
szakkifejezéssel élve -iparosított technológiával készült
épületekben találhatók. Kormányrendelet határozza meg az ebbe a
körbe tartozó technológiákat: (panel, blokk, alagútzsalu, öntött,
vasbeton vázas és egyéb előre gyártott technológia). Közös
jellemzőjük, hogy ezeknek az épületeknek a tervezésekor kb. 80-100
év élettartamot prognosztizált szakma, ami túlzott optimizmusnak
bizonyult. Újabb műszaki szakértői vizsgálatok alapján ugyanis a
paneles épületek másodlagos szerkezeteinek (mint például a lapos
tető hőszigetelése, a külső nyílászárók szigetelése, panel
hézagtömítés, épületgépészet stb.) várható élettartama mindössze
15-30 év. Egy hasonlattal élve, hiába autó egy autó akár száz évig
is, ha a motorja 30 év után nagyjavításra szorul. A panel lehet bár
örökéletű, a gépészeti felújításra, a szellőző-berendezések, a lift,
a fűtésrendszer, a szigetelés és a vezetékek rendbetételére, az
egycsatornás gyűjtőkémények felújítására nagyjából harmincévenként
szükség van. A kiemelten pazarló energiafogyasztás és
épületgépészeti rendszerek felújításának szükségessége miatt máris
egyidejűleg és tömegesen jelentkeznek a “felújítási problémák”.

Országos adatok szerint az állagromlás különösen a 60-as években
épült, mintegy harmincötezer úgynevezett “elsőgenerációs” lakást
érinti. A panelházak külső térelhatároló falainak, tetőfödémének és
pince feletti födémének hőszigetelő képessége ma már nem felel meg
sem az érvényes hőtechnikai előírásoknak, sem a távlati
energiatakarékossági követelményeknek. Csak részletes
épületdiagnosztikai vizsgálattal dönthető el, szükség van-e a
házgyári épületeknél a homlokzat utólagos külső hőszigetelésére, az
ablakok cseréjére, a kéthéjú tetőszigetelés kialakítására, a
fogadószint feletti födém pótlólagos hőszigetelésére. És akkor még
az egycsöves központi fűtés rendszerének jól ismert bajairól,
továbbá a felhasznált hőmennyiség lakásonkénti mérésének
megoldatlanságáról nem esett szó, mint ahogy arról sincs fogalma a
gyári falak között lakónak, hogy a panelcsatlakozások hézagtakarása
még megfelelő-e.

Magyarország lakásállományának (a legutóbbi népszámláláskor 4
millió 65 ezer ingatlan) 36 százaléka 1960 előtt épült. Számos
település önkormányzata már megalkotta az iparosított technológiával
épült lakóépületek felújításának és korszerűsítésének támogatásáról
szóló rendeletét. A fővárosban a lakótelepi összkomfortos lakások
aránya 86 százalék, a kisebb városokban 63 százalék. A nyugati
nagyvárosok példája (Németországban tízezer panellakás áll üresen)
azt mutatja, ahol nem kezdenek el idejében foglalkozni a
panelnegyedek említett gondjaival, irányíthatatlanná válik a
folyamat, megállíthatatlanná a romlás. Budapesten – az európai
nagyvárosoktól eltérően – a kétszázezer fővárosi panellakás zöme nem
különálló alvóváros, mert a lakótelepek betagozódtak a
városszerkezetbe.

Az iparosított technológiával készült épületek felújításának
vagy a komplex rehabilitációnak a szükségességét nemcsak a
panelcsapdába került, halmozottan hátrányossá váló lakosság romló
élethelyzete indokolja, hanem két másik megfontolás is. Az egyik,
hogy a házgyári épületek felújításával a bennük lévő lakások piaci
értéke is nő. A másik, hogy általa az adott városrész arculata,
esztétikai megjelenése is szebbé tehető.