Közép-és dél-Amerika már kipróbálta a Fidesz-féle végtörlesztést – bele is buktak

A Fidesz frakcióvezetőjének pénteki bejelentése a tartozás egy részének elengedése mellett a devizahitelek forintosítását jelenti, amennyiben előírják a bankok számára, hogy a kedvezményes árfolyamú végtörlesztést új forinthitelekből tegyék lehetővé az ügyfelek számára. A Magyar Nemzeti Bank szakértőinek korábbi elemzése szerint hasonlóra eddig Ázsiában és Latin-Amerikában volt példa. Az önkéntes átváltást eddig mindenhol alacsony részvételi arány jellemezte, a kötelezető átváltás pedig rendkívül nagy költségekkel járt. Argentínában a program fiskális költsége a GDP 15%-át érte el 2002-ben.

Több százmilliárd forintos károkat okozna a bankrendszernek, ha a kedvezményes végtörlesztésből származó terhek egészét vagy akár csak egy részét a magyar bankok viselnék. Amennyiben Lázár János Fidesz-frakcióvezető pénteki nyilatkozata  valóra válik, az a gyakorlatban a devizahitelek nagy tömegű forintosítását jelentené. Hasonlóra eddig Mexikóban, Argentínában, Chilében és Indonéziában volt példa, amelyek sikertelenül végződtek. Mexikóban a 80-as évek elején dollárban volt denominálva az adósság túlnyomó része. Az önkéntes “pesofikációra” létrehoztak ún. FICORCA néven futó programokat a jegybank irányításával. A FICORCA az állam által garantált fix árfolyamon váltotta át pesohitelekre a dollárhiteleket 8 évvel meghosszabbított lejárattal és 4 éves türelmi időszakkal. A programban 2000 vállalat vett részt és az IMF számításai szerint a költségei a nyitott árfolyampozíciók “államosítása” miatt a GDP 2%-át tették ki. Ez a viszonylag alacsony költségszint a lehetőséget igénybe vevő ügyfelek alacsony számának köszönhető. A redenomináció klasszikus példája azonban Argentína, ahol a 2002-es, IMF által élesen bírált “pesofikáció” a betétek befagyasztását, a konvertibilitás végét és egy duális árfolyamrendszert tartalmazott. A bankok eszközoldalán minden dollárt egy argentin pesóra, forrásoldalán egy dollárt 1,4 pesóra váltottak. A program a betétesi bizalom eltűnésével, a pénzügyi közvetítés megszűnésével súlyos károkat okozott a gazdaságban, a bankok a jegybanki likviditásra szorultak. A hitelképes ügyfelek – akik tehették – előtörlesztettek, a program fiskális költsége pedig elérte a GDP 15%-át, miközben a hitelezés jelentősen visszaesett. Chilében (1982) és Indonéziában (1997) kis számú vállalat élt hasonló lehetőségekkel, de ezekben az országokban is futottak átváltási programok.