Az új arab merkantilizmus fénykora

A hetvenes évek antitéziseként is értelmezhető az Arab-öbölben lezajló folyamat, amelynek során a legutóbbi olajár-emelkedésből befolyó hatalmas összegek ingatlanbefektetésekbe és tervszerű gazdasági folyamatokba áramlanak. Harminc évvel ezelőtt az olajból származó bevételek nagyobbik részét olyan célokra fordították, amelyek a különböző uralkodó dinasztiák exhibicionizmusát és hedonizmusát szolgálták, vagy olyan mértékű fegyvervásárlásokra, amelyekre valójában nem volt szükség.

Az új merkantilizmus jegyében elképesztő méretű beruházások születnek. Az Egyesült Arab Emírségek második legnagyobb városában, Dubaiban húszmilliárd dollárból épül az a luxusnegyed, amelyben 30 ezer lakás, csillogó hotelek, jégkorcsolyapálya és egy mesterséges tó is helyet kap. A szintén ott épülő, több mint hétszáz méter magasra tervezett Burj Dubai torony ? amely a világ legmagasabb épülete lesz ? önmagában egymilliárd dollárt emészt fel. Egy másik terv szerint a várossal szemben, a tengerben alakítanának ki 300 mesterséges szigetet, négymilliárd dollárból. Persze hamindehhez hozzávesszük, hogy a nem egészen kétmillió lakosú, Magyarország méretű ország korábban már 200 milliárd dollárt fektetett a turizmus fejlesztésébe, kevésbé tűnnek elképesztőnek az adatok. Kicsit északabbra, a bahreini pénzügyi központban (Bahrain Finacial Port) nyolcezer banki és biztosítási alkalmazottnak teremtenek ?helyet? egy toronyházerdő felépítésével.
A szaúdiak 27 milliárd dollárért építik fel az Abdullah király gazdasági város névre hallgató központot, a Vörös-tenger partján lévő Dzsiddától északra. Az egész régió fejlődését elősegíti az energiaszükségletek növekedése, amelyek a General Electric elmúlt tízévi eladásait megduplázták a térségben, elérve a 80 milliárd dollárt.
A hatalmas kiadások egyszerre jellemzik a legutóbbi évtizedben az olajból bejövő váratlan nyereségnövekedést, valamint egy megváltozott szemléletet az olajdollárok felhasználásában. Új nómenklatúra megjelenéséről van szó, amely megérti, hogy az olajból befolyó jövedelmeket ? amelyek az utóbbi évben háromszor magasabbak a tíz évvel korábbi átlagnál ? oly módon kell felhasználni, hogy hosszú távon csökkenjen a gazdaság függősége az olaj-, illetve gázkitermeléstől. A gazdasági szakértők ezért az oktatási infrastruktúra, illetve a pénzügyi iparág fejlesztésén dolgoznak, amelyek remélhetőleg virágzó jövőt biztosítanak a régiónak a természeti kincsek kiaknázásának ideje után is. Katar például olyan jó nevű amerikai egyetemeket csábított a területére, amelyeken máris több mint 1700 egyetemista tanul, s ráadásul 60 százalék a nők aránya. A szaúdiak a következő öt évben 50 milliárd dollár értékben utakat, kórházakat és iskolákat akarnak építeni.
Mindezek ellenére a hatalmas olajbevételek jó része sokak szerint mégis elpazarolódik. Elég példaként az Emirates Airlines 37 milliárd dolláros repülőgép-vásárlását említeni, amelyben 45 vadonatúj óriás Airbus 380-as lesz. A The Jerusalem Post szerint ennyi gépre ugyanúgy nincs szükség, mint Dubaiban a világ legmagasabb tornyára, illetve mint a bahreini túldimenzionált pénzügyi központra. Szaúd-Arábia évi húszmilliárd dollár körüli védelmi kiadásai megközelítik Oroszországét, és duplája Izrael hasonló célú költségvetésének. Nem lehet figyelmen kívül hagyni ugyanakkor az arab országokból származó külföldi befektetéseket, amelyekkel gyakorlatilag minden olyat megcéloznak, ami nyugati; legyen az amerikai kikötő vagy részesedés az olasz Ferrari-gyárban. A svájci UBS egyik szakértője azt nyilatkozta nemrégiben a Business Weeknek, hogy a közel-keleti olajtermelők egybillió (ezermilliárd) dollár körüli összeget tarthatnak külföldi pénzügyi befektetésekben. Hozzáadva a Japánból, Kínából és más távol-keleti országokból származó importot ? amelyeknek az ellenértékét amerikai állampapírokban tartanak ?, kijelenthető, hogy az USA deficitjének 45 százalékát az arab olajdollárok finanszírozzák.
Ha a Közel-Kelet pénzügyi stratégiájának ez a felfogása egy kicsit túlzó is, annyi mindenesetre elmondható, hogy az olajból befolyt összegek túlnyomó része nem enyhíti a 250 milliós arab közösség szociális nehézségeit, amely az egyik legfőbb okozója a nemzetközi instabilitásnak. A nyugati országok persze ötletet adhatnának az Arab-öböl országainak abban, hogyan segítsék a régió fejlődését. Az olajdollárokból ugyanis egy teljes szociális és kulturális infrastruktúrát fel lehetne építeni a térségben, amely lehetőséget adhatna még a legelesettebbeknek is a saját hazájukban való boldoguláshoz.