Ökoépület: kételyek, tények

Ökoépület, környezettudatos építési technika, fenntartható ingatlanfejlesztés: megannyi divatos ingatlanpiaci bűvszó, amely a laikus hallgatóból nem mindig a legjobb sztereotípiákat hívja elő – rosszabb esetben gyanakvást keltenek benne.

„Biztos sokba került, legalábbis drágán akarják eladni”, „valami úri huncutság, ami sosem térül meg”, esetleg „ilyen címen kaptak rá támogatást, és most muszáj így reklámozni” – gondolják egyesek. És tévednek.

Baross Pál, az Okleveles In-gatlanszakértők Szövetségének (RIC) magyarországi elnöke, többek közt az újbudai Allee fejlesztője pontról pontra cáfolja az előítéleteket. A fenntartható ingatlanfejlesztés kivitelezési szinten nem feltétlen drágább egy hasonló, átlagos építkezésnél.

Az ökoépület nem speciális épületgépészeti megoldások gyűjteménye, sokkal inkább a színvonalas építészet szinonimája – vallja Baross, aki szerint: „Attól, hogy egy épület napfényes, jó a szellőzése, tartja a hideget-meleget, és könnyű megközelíteni, még nem kell sokba kerülnie.” Igaz, a tervezés nagyobb körültekintést, komolyabb szakértelmet igényel, maga az építés azonban nem jelent pluszköltséget. A felhasznált építőanyagok valamivel többe kerülnek, az alkalmazott technológiák jelenthetnek bizonyos extra kiadást, a költségek azonban így is legfeljebb 6-8 százalékkal magasabbak az átlagnál, vagyis bőven beleférnek egy beruházás tartalékként elkülönített keretébe. Az ökoépület élettartama ugyanakkor garantáltan hoszszabb, fenntartásuk pedig akár 30 százalékkal is olcsóbb egy átlagos épületénél, tehát a tulajdonosoknak és a bérlőknek kifizetődőbbek. Nagyobb is irántuk a kereslet, a pluszköltségek is hamarabb térülnek meg, mint a kevésbé környezettudatosan épített társaik.

Baross Pál leghatározottabban a környezettudatos építőipar támogatásvadász-eredetével kapcsolatos feltételezéseket cáfolja. „A nyolcvanas évek végén azért élénkült meg az érdeklődés az anyag- és energiatakarékos építési technikák iránt, mert a méréstechnika akkor érte el azt a szintet, hogy számszerűsíteni lehetett az épületek energiahatékonyságát” – meséli. Mint kiderült, a lakóházak energiahatékonysága a 30 százalékot sem éri el, és az irodaházaké is épp csak meghaladja a 40 százalékot.

A kirívó pazarlás kikényszerítette az építési technológiák fejlesztését: muszáj volt több forrást biztosítani a kutatásokra, innovációra. 1990-ben egy angol kormányzati háttérintézmény, a Building Research Establishment (BRE) dolgozott ki először olyan komplex, épület-energetikai-anyaggazdálkodási-zajvédelmi rendszert, amely a mérhető épületparamétereket pontozás révén épületminősítéssé alakította. Ez lett a BREEAM első verziója.

A módszert a használat során továbbfejlesztették: az 1993-as felülvizsgálatkor a 21 szempontot 60-ra bővítették, a minősíthető ingatlanok körét a lakóházakról és irodákról a kereskedelmi és raktáringatlanok mellett a középületekre is kiterjesztették, 1998-tól pedig már nemcsak kész épületeket, hanem kiviteli terveket is lehet minősíteni a segítségével. Így már ingatlanbecslőktől építészeken át szakhatósági hivatalnokokig a legkülönfélébb kompetenciájú emberek használják a BREEAM-et, valamint a sikere nyomán kidolgozott vagy vele párhuzamban fejlesztett épületminősítő rendszereket: az Amerikában népszerű LEED-et, a francia HQE-t vagy az ausztrál GreenStart. A BREEAM legfrissebb verziója az energia-, anyag- és területhasználaton kívül kiterjed a víz- és hulladékgazdálkodásra, az egészségvédelemre és az ingatlangazdálkodásra is.

Mindazonáltal ma is igaz: a fenntartható ingatlanfejlesztés fő hajtómotorja az építőipari méréstechnikák fejlődése. Itthon egyelőre a multinacionális cégek, illetve a pénzügyi szektor szereplői építtetnek-bérelnek környezettudatos irodákat.