Elfeledett magyar űrváros Nógrádban

Valószínűleg túl sokat foglalkoztunk jó vagy legalábbis elsőre jónak látszó épületekkel, így kellemes borzongással indultunk Salgótarján felé, hogy most a változatosság kedvéért igazán sokkoló építészettel találkozzunk. A városba érve valóban a döbbenet lett úrrá rajtunk. Igaz, nem azért, mert olyan vérfagyasztó volt a táj. Hanem pont fordítva.

A főtér mögött landoltunk, és már eszünkbe nem jutott vicces megjegyzéseket tenni a nagyon hatvanas-hetvenes évekbeli és nagyon beton monstrumokra. Salgótarján ugyanis lenyűgöző volt. Mintha egy komor Stanislaw Lem-novella filmváltozatához épült őrült drága és életnagyságú díszletben jártunk volna.
 
Az egységesség érthető, hiszen Salgótarjánból csak a komenizmusban lett komoly település, akkor hajtott rá a rendszer a környéken talált szénre. Bányákat nyitottak, üzemek épültek, és néhány év alatt kellett az ott megjelenő több tízezer embernek lakhelyet és a kulturált szórakozás igényeit kielégítő egyéb létesítményeket gyártani. A hatvanas években központi utasításra építészek szállták meg a szűk völgyet, és néhány év alatt egész várost kreáltak a döbbent nógrádiak szeme láttára.
 
Arról most nem értekezünk, hogy lehet-e egy ilyen betonrengetegben lakni, vagy régebben jobb volt ez is, amikor még helyes kis kertes, alulról vizesedő házakban éltek az emberek.
 
De a főtéren, a múzeum, a városháza és egy toronyház közt állva csak esztétikai elragadottságunknak tudtunk hangot adni.
 
A három egymással összegabalyodó betonstruktúra ugyanis olyan egységes, késő modern stílusú szövetet alkotott, mintha egyetlen űrbázis különböző elemei lennének. A legömbölyített sarkok közt alig látszott az égbolt, így biztonságban éreztük magunkat, nem fenyegetett, hogy egy óvatlan mozdulatot követően kizuhanunk a világűrbe.
 
A legizgalmasabb a központi elem, a művelődési ház volt. Az óriási, lekerekített sarkú löncshúskonzervekre emlékeztető formákat hullámos kerámia burkolta. Sárgás színén nyomot hagytak a mélyűr zord körülményei. A burkolatnak nem tettek rosszat a lepattantság finom nyomai, még a becsapódó aszteroidatörmelék által kiütött kerámiaelemek helyei is illettek a képbe.
 
Az épület jó arányai nem meglepőek, ha tudjuk, az a Szrogh György tervezte, aki a remek budapesti Dózsa György úti Mémosz-székházról ismert. (Ehhez toldotta hozzá Eric von Egeraat az ING-székház nagy kristályra emlékeztető tömbjét.)
 
A művház fölé az egyik oldalról egy rideg és nem túl érdekes, de ebben a hármasban jól működő toronyház magasodott. A löncshúskonzerveket a másik oldalról a városháza szürke betontömbje ölelte körül, lekerekített sarkaival folytatva a központi épület stílusát. A beton és üveg csíkjaiból álló komplexum az ívek és a fal törései miatt nem tűnt nyomasztóan nagynak.
 
Csak akkor riadtunk meg, amikor a város felfedezésére indulva kimerészkedtünk a főtér otthonosan szűk közegéből, és a másik oldalról vettük szemügyre az egybefüggő, szegletek nélküli, csíkos épületfalat.
 
A főtér mögött találtuk meg a környék másik nevezetességét, a Csillag házakat, amelyeket még az ifjú Finta József tervezett a hetvenes évek elején. Csalódottan vettük tudomásul, hogy a házsorok szintén csak az összhatásban játszanak szerepet. Amúgy a tető betontaréjai jelentették az egyetlen említésre méltó részletet. Ezeket nyilván a fentről záporozó miniaszteroidák lepattintására szerkesztette oda az ügyes építész.
 
A Csillag házak mintha paravánként szolgáltak volna, hogy az új mechanizmusban acélozott építészek elrejthessék az ötvenes évek lakótelepeit. Pedig a klasszikus szocreál épületek környéke igen barátságos. A szocbarokk, oszlopos kapuk fölött olyan vidám domborművekkel találkoztunk, mint a Gonosz mosolyú munkás és munkásnő elvezeti az óriás vádlijú kislányt és a pinafenekű úttörőt, ami a vidám cím ellenére is vészjósló alkotás.

Rábukkantunk továbbá a szlovák-magyar kulturális gyökerek bizonyítékára, a végtelenbe nyúló beton garázssorra, aminek színes, fa kapusora igazán barátságos hangulatot teremtett a város végén is.
 
A garázsok után már csak a zöld növényekkel benőtt dombok következtek, de ezek egyáltalán nem illettek a koncepcióba, úgyhogy újra a házak felé vettük az irányt.
 
Mint kiderült, az űrváros nem korlátozódott csak a központra, a főutca mentén úgy sorakoztak a szigorú űrbarakkok, mintha mögöttük nem a Mátra Karancs szelíd dombjai emelkednének, hanem az Alfa Centauri.
 
A természetközelség annyiban járult hozzá Salgótarján építészetéhez, hogy a szűk völgybe épült város minden jelentős épületét egy behatárolt területre kellett felhúzni. A két Magyar Géza tervezte 21 és 19 emeletes épület is inkább a kevés hely, mint a szocialista hübrisz miatt került a bányaváros központjába.
 
Az építészek egyébként mindent megtettek azért, hogy ne vegyék figyelembe a környék adottságait. Lenyűgöző volt a lábakon álló, monumentális űrállomás, a Karancs szálló arroganciája. Meg persze az egész épület modern szoborra emlékeztető megjelenése.
 
A fölfelé bővülő tömb főutca felőli oldala egy ablakok nélküli, geometrikus megadombormű. Erre merőlegesen pedig az erkélyek skatulyáinak geometrikus rendje keltett izgalmas hatást. A mély fiókok árnyékos öble és a napsütötte homlokzat ritmusa a szabályos elrendezés ellenére is vibráló volt, mint egy fura ledfal. Nem meglepő, hogy a tervező, Jánossy György Ybl-díjat kapott az 1959-63 közt épült hotelért.
 
Elragadtatottságunkat fokozta, amikor űrsétánkon beúsztunk a letisztult, modernista József Attila Művelődési Ház elé. Az elegáns, üveghomlokzatú, fektetett téglatestet egészen biztosan az itt leszálló szocialista földönkívüliek elkápráztatására találták ki.
 
Sajnos ennek a kornak a konzumizmus nem volt erőssége, így értetlenül lebegtünk a sok helyen publikált Pécskő áruház előtt. A Finta József tervezte három, lépcsőzetesen visszaléptetett tömbből álló épület ugyanis inkább átlagos volt, mint érdekes. Lehet persze, hogy 1969-ben ezek a formák – vagy a körbefutó fésűs díszítés – olyan formabontó voltak, mint egy Illés-gitárszóló a Ki mit tud?-on.
 
A túlértékelt Finta-épületen gondolkodva követhettük el a hibát. Olyan volt ez, mint amikor a kozmonauta már túlzott biztonságban érzi magát a mesterséges bolygó felszínén, és egy óvatlanul heves mozdulattal elszakad a felszíntől, kilökődve a világűrbe.
 
A főutcán gyalogolva arra eszméltünk, hogy kikeveredtünk a modernista városrészből, és már a kilencvenes években emelt épületek közt járunk. Kellemkedő, álposztmodern szegletek, stílusosnak szánt, kisstílű üvegfalak, a betont elfedő olcsó kőburkolatok villogtak felettünk, és egyszeriben semmi űrutazásos nem volt az egészben. Egy szomorkás, vidéki városban álltunk, és a hirdetési újság nevetségesen olcsó lakásárait böngésztük. 135 négyzetméteres lakás 25 millióért. 65 négyzetméter 10 millióért.