Kevesebb a gondja a panelházban élőknek

A társasházak egy része semmilyen lényegi állagmegóvást vagy fejlesztést nem végez, derül ki a Habitat for Humanity Magyarország felméréséből. A tulajdonosok sokszor kényszerű tétlensége azonban egyik pillanatról a másikra olyan jelentős műszaki problémákhoz vezethet, amelyek vagy kockázatossá teszik az ingatlan használatát vagy óriási terheket rónak a háztartásokra. Ez a helyzet nagyjából 200 ezer alacsony státuszú területen található társasházi lakást érint ma hazánkban.

A felmérés megállapította, hogy a vizsgált, alacsony státuszú területeken található társasházi épületek több mint felében komoly műszaki problémák vannak. A hagyományos építésű épületeknél lényegesen több és nagyobb jelentőségű probléma halmozódott fel, mint az iparosított technológiával épült lakótelepeken. Komoly gondot okoz, hogy az épületek műszaki állapota sokszor a benn élők, a kevésbé felkészült közös képviselők számára is ismeretlen. A valódi műszaki problémák helyett sokszor csak az esztétikai jellegűek kerülnek a figyelem előterébe. Ezt a helyzetet súlyosbítja, hogy a műszaki felmérés maga is olyan összegű beruházás lenne, amit a társasház nem tud vállalni.

A helyzet kialakulása visszavezethető a társasházak működésével kapcsolatos olyan strukturális problémákra, mint például a közös képviselők díjazása. Hiszen ameddig nem tisztázott, hogy a fejlesztések koordinálásával járó többletmunkát hogyan honorálja a közösség, érthető, hogy a közös képviselők inkább abban érdekeltek, hogy a ház alapszinten működjön. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy eltérőek az idősebbek és a fiatalabbak igényei; az albérlők, a bérbe adók és a saját tulajdonban lakók érdekei, más problémák jelentkeznek a felső emeleten vagy földszinten lakóknál, miközben hiányzik az összefogás kultúrája, a döntéseket pedig viszonylag egyszerű blokkolni.

A vizsgált szegmensben a problémák gyökere sokszor az, hogy a lakhatási költségek már önmagukban is magasak. Ebben a csoportban a háztartások 46%-a (hitelköltségek nélkül 36%-a) jövedelmének 35%-át költi lakhatásra. A nemzetközi irodalom szerint 30-35% felett megfizethetőségi problémáról beszélhetünk. A megfizethetőségi problémákkal küzdő háztartások pedig egyszerűen nem képesek finanszírozni a közös tulajdon többletterhekkel járó állagmegóvását, fejlesztését. Ezzel függ össze az is, hogy az érintett társasházakban sokan tartoznak a közös költséggel, és számos ház már a szolgáltatóknak sem tud fizetni.
 

Bár a társasházi felújítások piacán viszonylag kedvező finanszírozási lehetőségek érhetők el (hitelek, lakás-takarékpénztári konstrukciók), az alacsony státuszú társasházak ezekhez a forrásokhoz nem tudnak hozzáférni, a szervezeti, együttműködésbeli nehézségeken túl a felújítási alap nem megfelelő képzése, a hátralékosság magas mértéke miatt. Külső források híján azonban a beavatkozások finanszírozása reménytelen.

Annak ellenére, hogy a társasházak leromlott állapota a lakhatási szegénység egyik megnyilvánulási formája – hiszen a közös részek műszaki problémái a lakások élhetőségét, megfizethetőségét, de akár az alapvető szolgáltatásokhoz, infrastruktúrához való hozzáférést is alapvetően befolyásolják – ezzel a kérdéssel jobbára nem foglalkoznak sem az érintettek, sem fejlesztések irányát befolyásolni tudó hatóságok, döntéshozók. Az időzített bomba azonban ketyeg: ha a szegény társasházakat továbbra is elkerülik a fejlesztések, akkor az ott élő háztartások legdrágább vagyontárgya értéktelenedik el, mely az érintettek és a terület további lecsúszásához fog vezetni.