Igazságos-e az ingatlanadó?

Az emberek érezhetően idegenkedve viszonyulnak az ingatlanadóhoz, többnyire igazságtalannak érzik. Ez a hozzáállás alapvetően két tényezőből fakad, az egyik, hogy a magyar ember (érzelmileg is) igen erősen ragaszkodik saját ingatlanához, a másik pedig az, hogy Magyarországon az utóbbi években az összes adóváltozás adóemelést jelentett.

Ahogy most kinéz, utóbbi talán nem állja meg a
helyét (vagy legalábbis összességében a legtöbb embernek csökkenhet az
adóterhelése jövőre), az előbbi pedig amúgy is gyenge érv az adóztatási
szempontok között. Nézzük hát, milyen szempontok alapján ítélkezhetünk
az ingatlanadó bevezetéséről!

A
nemzetközi adózási példák közül – attól függően, hogy épp az
ingatlanadó hívei vagy ellenfelei kívánnak-e érveket gyűjteni – kettőt
emlegetnek előszeretettel idehaza. Az egyik, hogy a vagyoni típusú adók
súlya a fejlett országokban magasabb, a másik, hogy a világon mindenütt
csökkenőben van. Fogadjuk el az egyszerűség kedvéért mindkét állítást
igaznak, így nekünk azt kell eldöntenünk, hogy az állapotban vagy a folyamatbanhiszünk-e inkább. Vagyis hogy a vagyoni típusú adónak van egy optimális
szintje a fejlett gazdaságokban, ami magasabb mint a miénk, vagy hogy
tulajdonképpen valami véletlen folytán éllovasok vagyunk egy
elkerülhetetlen folyamatban, és épp most próbálunk visszalépni ebből.

Erre
a kérdésre nem tudunk fellebbezhetetlen választ adni, de jó néhány
érvet hozhatunk, amelyek segítségével két következtetés mellett
érvelünk: (1) az ingatlanadó vélhetően nem ront a magyar adórendszer
helyzetén, ám (2) aligha hozza el a közteherviselés legfontosabb
gondjaira a választ, így bizonyos értelemben inkább pótcselekvésnek,
mintsem reformértékű lépésnek tekinthető.

(Zárójelben
jegyezzük meg, hogy a vagyoni típusú adók alacsony hazai arányát nem
támasztják alá egyértelműen az adatok, legfeljebb a csökkenő trendet,
ahogy ezt az alábbi ábra is mutatja. Igaz, a módszertani kérdések igen
sok bizonytalanságot jelentenek az ilyen statisztikákban.)

Az adóerő – a vagyonadózás alkonya

Adót
ugyebár három dolog, a vagyon, a jövedelem, illetve a fogyasztás után
lehet fizetni. Az adótörténet szép területe, ahogy az adórendszerek
tolódtak a vagyoni típusú adózástól a jövedelem alapú fizetésen át a
fogyasztásra koncentráló közteherviselésig. Bár ennek a folyamatnak
több motiváló tényezője is van, érdemes megfigyelni, hogy ez a
tendencia a jövőbeli adófizetési képesség (adóerő) figyelembe vételével
történt. A túladóztatásnak (a versenyképességet romboló mértékű
elvonásnak) a vagyoni típusú adóknál a legnagyobb a veszélye, hiszen a
pillanatnyi adóerőhöz csak igen bizonytalan köze van a múltban
felhalmozott jövedelmeknek. A fogyasztási típusú adók dominanciája
viszont már azt jelenti, hogy nem egyszerűen a pillanatnyi jövedelmi
helyzetet, hanem (racionális, fogyasztást simító magatartást
feltételezve) akár a jövőbeli anyagi lehetőségeket is figyelembe vevő
adózást lehet megvalósítani.

Bár az adóerő nem kifejezetten
a méltányossági szempontot tükrözi, nyilván szoros kapcsolat van a két
tulajdonság között. (Igazságos adórendszerről természetesen értelmetlen
beszélni, ezért az adóelmélet és az adópolitika a horizontális és a
vertikális méltányosság fogalmával operál: eszerint az azonos
körülmények között élőknek azonos mértékben, a különböző körülmények
között élőknek pedig eltérő mértékben kell adózniuk.)

Vagyis
ez alapján gyorsan ki is jelenthetnénk, hogy a méltánytalan adózásra a
vagyoni típusú (például ingatlan-) adóval van a legnagyobb esély.
Ugyanakkor a két fogalom közötti finom különbség nem elhanyagolható:
Bár a jövedelmi és fogyasztási dimenzió valószínűleg pontosabb képet
tükröz, az életkörülményekhez a vagyoni helyzet is jelentősen
hozzájárul, ez alapján pedig kiegészítő jelleggel az adórendszernek
akár része lehet az ingatlan megadóztatása is. Ráadásul vannak egyéb
szempontok is.

Az ingatlanadózás előnyeit méltányossági szempontból leggyakrabban három tényezővel magyarázzák.
(1)
Az ingatlan adóztatásával az adórendszer progresszivitása erősödhet,
hiszen azok, akik nem rendelkeznek ingatlannal (például saját
lakással), azok elkerülhetik ezt az adót.
(2) Az ingatlanok
értéknövekedését gyakran adóforintokból finanszírozott közösségi
(állami, önkormányzati) beruházások okozzák, így indokolt, hogy ezekhez
az ingatlantulajdonosok nagyobb mértékben járuljanak hozzá.
(3) A
korábban eltagadott jövedelmek megadóztatására kínálkozó kitűnő
alkalom, ha a szürke és fekete gazdaság vagyonként “csapódik ki”. Ezzel
a társadalmi igazságérzet erősödhet – amire Magyarországon rásegít az
is, hogy az értékes ingatlan státusszimbólum.

A hazai
közbeszédben többnyire ez utóbbi érv domborodik ki, ami végül is
érthető, hiszen az adómorál katasztrofális állapota miatt az eltagadás
igen jelentős.

 
Kevesebb
szó esik arról, hogy az első két érv jóval gyengébb lábakon áll.
Magyarországon a háztartások döntő része (többek között kulturális
okokból, illetve a gyakorlatilag nem létező bérleti rendszer miatt)
saját tulajdonú ingatlanban lakik, vagyis az adó nem csak a módosakat,
hanem mindenkit ér. Kicsit sarkítva azt is mondhatnánk, hogy
megtakarításaink domináns része sajátos ingatlanspekuláció, amire – bár
a befektetés várható hozamával vajmi keveset törődünk – még hitelt is
hajlandók vagyunk felvenni. Az adórendszer progresszivitását így
egyszerű lineáris adóval nehéz kezelni, talán ez is az oka, hogy a
kormányzat sávosan progresszív adóformában gondolkodik.

A
(2) számú érv sem igazán szolgálja a méltányosságot a magyar esetben,
ehhez ugyanis igazából egy sajátos tárgyi adót, az ingatlan
értéknövekedési adót kellene bevezetni. Ez még bonyolultabb, még inkább
nagy a tétje az értékbecslési elveknek, még inkább drága mulatság,
ráadásul még hosszabb idő szükséges a bevezetéséhez – egyszóval
esetünkben fel sem merül ennek azonnali alkalmazása.

Az
idehaza legnépszerűbb, (3) számú érv sem túl erős, hiába hangoztatják
sokan. Gondoljunk bele: a különféle, több tíz százalékos adó- és
járulékteher elkerülése után mit ér az évi 0,2-0,5 százalékos terhelés?

Van egy másik, ritkábban hangoztatott érv az ingatlanadó
méltányosságot növelő tulajdonsága mellett. Nevezetesen, a jelenlegi
vagyoni típusú adók rendkívül egyenetlenek. Az építmény- telek- és
kommunális adót a helyi önkormányzatok nem egyformán vetik ki, emiatt
településenként más-más terhelés éri az adóalanyokat. Ezek
egységesítése egyetlen központi adó formájában akár megfontolandó is
lehet. Fontos azonban látni, hogy ez a szempont már csupán a marginális
súlyú adótípusban megvalósítandó kiegyenlítést jelenti, nem pedig az
adórendszer alapvető tulajdonságainak módosítását.

Ne
feledjük: a teljes bevételt 200-250 milliárd forintra várják, de a
megszűnő adók miatt a “nettó” adónövekedés ennek csupán a fele lenne.
Az egyes adózók közötti átrendezés még kisebb összhatású, ehhez képest
csak a központi költségvetésben bő 8 ezer milliárd forintos bevétel
keletkezett tavaly, a tb-kasszáról nem is beszélve.

Service pack

Mikroszinten
fogalmazva azt mondhatjuk, hogy a jelenleg ismert tervek szerint még
egy 30 milliós ház esetében sem éri el az éves adóteher az évi 90 ezer
forintot – ennek egy részét pedig a többség eddig is fizette helyi adók
formájában. Vagyis a szélesebb értelemben vett adórendszerünknek igazán
elhanyagolható részébe piszkálna bele az ingatlanadó, legalábbis ha a
jövedelem-újraelosztási hatást vizsgáljuk. (Természetesen az
újraelosztási hatás a teljes adócsomag esetében nagyobb, hiszen az új
szja-tervekkel csak a nagyon jól keresők járnak rosszul – vagyis a
vesztesek a gazdag, legális jövedelemmel és értékes ingatlan
rendelkezők lesznek.)

Ami igazán fájó, hogy miközben az
ingatlanadó mellett az egyik legfontosabb érvként az “igazságosság”
hangzik el a hivatalos kommunikáció részéről, a fenti kérdések alapos
vizsgálatára senki nem vállalkozott, vagy legalábbis nyilvánosságra
biztosan nem kerültek ilyen kormányzati anyagok. A többezer milliárdos
államháztartási bevételhez képest a 200 milliárdos ingatlanadózás
aligha több, mint egy nem túl tökéletes “service pack” a rosszul
sikerült szoftverhez.

Sajnos valahogy így gondolja a
kormányzat is. Van egy rosszul működő szja rendszerünk, amelyik az alsó
öt jövedelmi decilisben nem is termel bevételt, a felsőt pedig
agyonnyomja. Bonyolult, méltánytalan, adóeltagadásra ösztönző stb. Van
egy járulékrendszerünk, amelyik részben épp az szja-rendszer problémái
miatt a releváns jövedelemtartományban de facto degresszív, illetve egy
áfa-rendszerünk, amiből a kedvezményes kulcs fokozatos kiherélésével
teljesen eltűnt a méltányossági elem. Mindehhez jön még az “apró”, a
helyi adókkal és a bagatell adókkal. Nosza, a fenti diszfunkcionális
katyvaszt oldjuk meg úgy, hogy bevezetjük az ingatlanadót – a magyar
állam szabályozási kudarcait ismerve jelentős kockázatokkal.

A
méltányos közteherviselés kialakítását meglátásunk szerint a 10 ezer
milliárd forint feletti adó- és járulékrendszer átalakításával és az
adóellenőrzés szigorításával lenne érdemes megkezdeni, nem pedig egy
újabb kis adótól kell várni a megoldást. Ez ugyan különösebb kárt nem
okoz, de nagy hasznot sem várhatunk tőle. Ahogy cikkünk elején
jeleztük, pótcselekvésnek jó, de a reformértékű intézkedéstől igen
távol van.

Érdemes megjegyezni, hogy a fenti gondolatok
szándékosan kizárólag az adórendszer méltányossági funkciójára
koncentráltak. Ezen felül számos megfontolandó szempont van, például az
önkormányzati finanszírozás átalakítása, az ingatlanpiacra vagy éppen a
gazdaság makrofolyamataira való hatásgyakorlás – ezekről azonban még
annyit sem hallhattunk eddig, mint az ingatlanadó méltányosságáról.